Úz völgye
Úz-völgye a Keleti Kárpátok egyik legkevésbé ismert átjárója az Ojtozi és a Gyimesi-szorosok között, de a két világháború egyik legvéresebb csataterei közé is tartozik magyar viszonylatban.
Többségében ezeknek a harci cselekményeknek a magyar hősi halottai nyugszanak az úz-völgyi hősi temetőben (ahol most éppen egy román parcellát alakítanak ki), amelyet még az első világháború ütközetei közepette hoztak létre az itt harcoló osztrák-magyar katonai alakulatok.
A honvédek emlékére állított keresztek egyikén az annak idején itt szolgált katona-költő, Sassy Csaba verse olvasható dátummal ellátva:
"Erdély határhegyét harcolva bejárták / S a szép Székelyföldet már szabadnak látták / A hazai földért harcoltak itt bátran / S hantjuk itt domborul a szabad hazában."
Az első világháborúban semlegességet hirdető Románia hadserege 1916 augusztusának végén váratlanul megindult a Kárpátok hágóin, hogy birtokba vegye Erdélyt.
A Román Királyi Hadsereg csapatai a székelyföldi szorosokon keresztül is benyomultak az akkori Magyarország területére, és a Csíki-medencét elfoglaló román 7. gyaloghadosztály Udvarhely vármegye nyugati területéig hatolt előre.
1916. október elején indult meg az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének ellentámadása Székelyföldön, a Német Birodalom hadserege pedig Dél-Erdélyt foglalta vissza.
Az osztrák-magyar 1. hadsereg 1916 októberében, gyakorlatilag 10 nap alatt visszaszorította a román csapatokat a történelmi határra vagy azon is túlra.
Mindegyik hegyszorost visszafoglalta nagyjából október 15-re egy-egy osztrák-magyar seregtest. Az egész Kárpátok vonalán, 500 kilométeren zajlottak a harcok a szembenálló orosz cári és a román királyi hadseregekkel.
Október közepén az Úz-völgyében, a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztály is átlépi az akkori határt, Úzvölgy-telep is az osztrák-magyar csapatok kezére kerül. Az osztrák-magyar alakulatok kis létszámuk ellenére már két éve küzdöttek a különböző hadszíntereken, ezért harcedzettebbek voltak a román csapatokkal szemben. Továbbá szervezésük, kiképzésük, fegyverzetük és felszereltségük is sokat fejlődött 1914 óta, szemben a román haderő békeidőkre emlékeztető állapotával.
Az Úz-völgyében a m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály négy gyalogezrede (kassai 9., miskolci 10., munkácsi 11., besztercebányai 16.) harcolt az orosz hadsereg XXIV. hadtestével szemben.
Az osztrák-magyar hadosztály a cs. és kir. VI. hadtest alárendeltségébe tartozott, mely Csík vidékén helyezkedett el a cs. és kir. 1. hadsereg alárendeltségében, melyet az erdélyi szász származású Arthur Arz von Straussenburg altábornagy vezetett. November elején az oroszok ellentámadást indítottak, hogy foglalják vissza a román csapatok által elveszített területeket, és 1916 utolsó két hónapjában itt az Úz-völgyében is súlyos harcokra került sor.
December végén az Úz-völgyétől északra lévő Magyaros-tetőt (1340) megrohamozták az orosz csapatok, és visszaszorították Breit József tábornok "Előre" hadosztályát.
A seregtest az "Előre" becenevet a keleti hadszíntéren érdemelte ki helytállásának köszönhetően.
1917 január-februárjában csupán állásharcokra került sor, azonban március 8-án a Magyaros-tető és néhány fontos magaslat (Söverjes, Lápos és a Névtelen-kúp) ellen megindult a Keleti Kárpátok erdélyi részén a legnagyobb osztrák-magyar támadás, és az orosz csapatokat sikerült kiverni az állásaikból. A rohamtámadás súlyát a 39. honvéd gyaloghadosztály miskolci 10. és munkácsi 11. gyalogezredei viselték. A gyalogság támadását több mint 125 tüzérségi löveg és 50 aknavető pergőtüze előzte meg e nap reggelén.
Március folyamán e magaslatokat négyszer próbálták az orosz csapatok visszafoglalni, de mindannyiszor sikertelenül. A magyarosi rohamtámadáskor ejtett foglyok.
A már idézett Sassy Csaba A Csíki határszélről című kötetében - amelyet Sáfrán Géza ezredesnek, a miskolci m. kir. 10. honvéd gyalogezred parancsnokának ajánl - a Magyaros-tető bevételét külön énekli meg.
"Hogy mentek a Magyaros-tetőre... /Az volt aztán a nagyszerű roham... /Nem hallani más jelszót, csak: előre!/S aki hallja, lelkesül, rohan... /Milyen iram volt... mint a tenger árja, / A rohamhullám hömpölyög, szalad... / És nem gondol a sorsra, hogy mi várja / A Magyarosbérc gerince alatt."
A söverjesi csúcs rohamáról így ír naplójában Kulcsár István zászlós:
"rohamunkat 2 ½ óra hosszáig tartó iszonyatos tüzérségi és aknavető tűz előzte meg. Pokoli tűz volt, mely valósággal megbolondította a muszkákat, míg végre 10:30-kor kaptuk a parancsot a rohamra, mint a förgeteg, úgy nyomultunk előre, nem is állított meg a muszka egy percre sem, és az első magaslat a Söverjes, amelyet mi 4. századbeliek támadtunk, a mienk volt. Iszonyú látvány a szanaszét heverő orosz hullák tömegei és a sebesültek jajveszékelései...
Az ellenség igen elszántan védekezett, a tüzérség iszonyú zárótüzet bocsátott ránk, az orosz gyalogság foggal-körömmel harcolt... Letarolt hegyoldal a tüzérségi tűz után. Forrás: Meritum Egyesület Fényképtára, Szeged 1917-ben kitör Oroszországban a forradalom.
Miután kitört az orosz forradalom, már nem voltak nagyobb összecsapások, az orosz hadsereg fokozatosan demoralizálódott.
1917 őszén a bolsevik hatalomátvétel után a cári csapatokat elkezdték kivonni a különböző hadszínterektől vagy éppen maguktól vonultak vissza, megtagadva a harcot. 1918 januárjától az Úz-völgyében és más székelyföldi szorosokban is végleg megszűntek az összecsapások.
Tavasszal a 39. honvéd gyaloghadosztályt is az olasz hadszíntérre vezényelték. Harci állásban, fönt a Magyaros tető, forrás: Fortepan Megfigyelőpont Csíkszentmárton közelében.
A hadműveletek óriási személyi és anyagi áldozattal jártak, így az arcvonal közvetlen közelében hoztak létre hősi temetőket.
Az osztrák-magyar csapatok Úzvölgy-telepen kezdtek el temetkezni, mely akkoriban egy 500 lakosú falucska volt és Csíkszentmártonhoz tartozott. Ebben a temetőben a 39. honvéd gyaloghadosztály már említett négy ezredének és a német 225. gyaloghadosztálynak is külön parcellája volt, melyeket folyamatosan bővítettek.
A román és az orosz csapatok hősi halottaikat Moldvában temették el, szintén erre a célra kialakított temetőkben.
Az osztrák-magyar sebesültek a csíkszeredai hadikórházba kerültek. Akik közülük elhunytak, azokat a csíkszeredai hősi temetőbe temették el a Mikó-vár szomszédságába, ahol valaha több mint 1000 kereszt jelezte a hősi halottak helyét.
Az úz-völgyi harcok során több mint 1000 elesett osztrák-magyar katonát temettek el ebbe az úzvölgy-telepi temetőbe 1918 elejéig.
Néhány kimagasló helytállást tanúsító tiszt külön emlékművet kapott. Tehát a nagy háború végére az úz-völgyi katonai temetőben már több mint 1000 sír volt... Pontosan. Bekerítették egy nyírfakerttel a területet, és minden katona nyírfakeresztet kapott.
Ezek persze hamar elkorhadtak a két világháború között, de aztán a második bécsi döntés után, 1940-1944 között, a magyar állam felújíttatta temetőt.
A kommunista diktatúra idején ismét tönkrement. A temető 1994-től ismét hivatalos megemlékezések helyszíne lett, és folyamatosan zajlik a felújítása. Jelenleg több mint 670 kereszt van helyreállítva, és több emlékművet is felállított a magyar állam támogatásával a csíkszentmártoni önkormányzat és más szervezetek. Hadikápolna, amelyet 1917-ben építettek.
A hősi temetőn kívül egy hadikápolna is az első világháborús eseményekre emlékeztet.
A hadműveletek alatt rendszeresen voltak tábori misék, istentiszteletek a honvédek részére. A tábori lelkészeknek gyakran a csíki papok is besegítettek, akik adott esetben az orosz ágyúk dörgése alatt, a futóárokba lehúzódva gyóntattak vagy áldoztattak. Ahogy a Magyaros-patak az Úzba torkollik, kicsit fennebb, a munkácsi m. kir. 11. honvéd gyalogezred katonái építettek egy szép hadikápolnát 1917-ben, amelyet Árpádházi Szent Erzsébet nevére szenteltek fel, és ma ez is kiemelt hely, ahol búcsút is szoktak tartani.
A kápolna északi falán ez áll:
"Tervezte és építette Varga János honvéd 1917." Úz-völgye
1944:
A csíki származású Horváth Ferenc vezérőrnagy vezette, Székely Határvédelmi Erők csapatai védekeztek itt 1944 augusztus-szeptemberében a támadó szovjet Vörös Hadsereg seregtestei ellen.
Románia 1944. augusztus 23-i átállását követően indult meg a Vörös Hadsereg offenzívája a térségben. A Székely Határvédelmi Erők határvadász-zászlóaljakból és a tartalékosokból álló székely határőr-zászlóaljakból álltak. Csíki, udvarhelyi és sepsiszentgyörgyi határvadász-zászlóaljak vagy részeik védték az Úz-völgyét mint fő erők, és a sepsiszentgyörgyi Székely Határőrség.
Nagyjából erről a vidékről származó székely csapattestek teljesítettek szolgálatot itt, amikor 1944. augusztus 26-án reggel bekövetkezett az első szovjet támadás, vagyis ebben a völgyben kezdődtek meg a magyarországi harcok.
A 32-es csíki határvadász zászlóalj. Nagy József gyűjteménye A szovjet támadást több visszaemlékezés alapján Szabó József János, az úz-völgyi második világháborús események kutatója a következőképpen rekonstruálta: "1944 tavasza, nyara, ősze általában esős volt, majdnem mindennap esett, kivéve augusztus 26-án.
Egy 4-5 tagú felderítőcsoport, köztük a csíkkozmási Potyó Lőrinc, a magyar-román határtól kb. 50 méterre az úttest szélén teljesítette szolgálatát, amikor a kanyarból, Moldva felől (Darmanesti) megjelent egy muszka tank.
A felderítők rálőnek kézifegyverekkel, persze eredménytelenül, mire a vasszörnyeteg válaszol egy sorozattal: Potyó Lőrinc és egyik társa halott, kettő sebesült. Az életben maradottak az Úz medrébe gurultak és elmenekültek az erőd felé, és hírt vittek az oroszok érkezéséről. A tank folytatta az útját és átlépte a román-magyar határt, de kb. 200 méter után a határőrök kilőtték. Mindez 11 órakor történhetett.
A 2. Ukrán Font egységei déli 12 órakor támadásba lendültek.
Egyszerre 22 db páncélos jelent meg a Pajer pusztában, utánuk több ezer gyalogos, akik azonnal ágyú- és aknavető tűz alá vették az erődben lévő magyar állásokat. A támadás első 30 percében kilőtték a két magyar páncéltörőt és szétverték azt a 40-50 főből álló határőr különítményt szinte orosz veszteség nélkül." Szovjet tank. Forrás: Fortepan Gondolom, esélyük sem volt a határőröknek és a határvadászoknak a szovjetekkel szemben... Semmi esélyük nem volt a szovjet csapatok létszáma, harcedzettsége és jobb felszereltsége miatt. A szovjet gépesített alakulatok órák alatt szétverték a székely határvédelem itt védekező alakulatait, és előrenyomultak az ún. Aklos csárdáig.
Itt indult meg augusztus 28-án a székely határvadász csapatok ellentámadása, melyet támogatott a kaposvári 10. rohamtüzérosztály is.
Mozgó háború volt, az első világháború állásharcaival szemben, ide-oda hullámzott az arcvonal az Úz-völgy körüli hegyekben. Szeptember 9-én Észak-Erdély kiürítésének részeként, az Úz-völgyéből is kivonultak a Magyar Királyi Honvédség alakulatai. Ezek a katonák különböző helyszíneken estek el: akiket sikerült hátra szállítani, az arcvonal mögé, azoknak Csíkszentmártonban van egy sírkertjük, de rengeteg névtelen sír van még mindig az Úz-völgyében is.
Míg az első világháború állásharcai lehetővé tették hősi temetők létrehozását, 1945 után az új román államberendezkedés nem kedvezett magyar hősi temetők létrehozásának.
Ezért az úz-völgyi hősi temető második világháborús emlékműveit 1990 után állították, többek között a háborút túlélő székely veteránok kezdeményezésére. Ezáltal lett a helyszín második világháborús emlékhely is. Aztán vannak más "emlékek" is. A második világháború alatt a gyimesfelsőloki m. kir. 32. székely határvadász-zászlóalj erődszázadának részére a magyar állam felépített egy laktanya együttest, amelynek épületei jelenleg elhagyatottan, Úzvölgy-telep nyugati részén állnak.
Úzvölgy-telep ma lakatlan, 2017-ben költözött el az utolsó lakosa.
Annak idején virágzó település volt: iskolája, keskeny nyomtávú vasútja, több fűrésztelepe, ládagyára volt. Persze, nagyfokú fakitermelés zajlott.
A második világháborúban építette ki a Honvédség az odavezető utat, melyet az óta sem sikerült rehabilitálni, az akkori építkezések nyomai ma is láthatók. Az egykori laktanya épületei annak ellenére, hogy a diktatúra idején eléggé veszélyes volt ezeket a sírokat fölkeresni, a veteránok mégis kijártak az Úz-völgyébe, társaik emléke előtt tisztelegni.
A 70-es években kezdődött a zarándoklat.
Akkor még elég veszélyes volt kegyeleti céllal elmenni valahova és megemlékezést tartani, mert a hatalom mindentől félt, amit nem maga szervezett.
Főleg azt tartották különösen veszélyesnek, amit magyarok szerveztek, ahol magyarokról emlékeztek meg.
Néhány egykori székely határőr, a hatalommal dacolva, mégis elment az Úz-völgyébe, tüzet gyújtott és emlékezett az 1944. augusztus 26-án ott elesett bajtársaira. Egy-egy ilyen megemlékezés után gyakran bevitték őket a szekuritátéra, és ritkán úszták meg verés nélkül.
Mégis vállalták, mert az egykori bajtársaik iránti kegyelet mindennél fontosabb volt.
Azóta emlékművet állítottak, és rendben tartják az első világháború idején a munkácsi 11. gyalogezred által épített kis hadikápolnát is. 1990 után a völgy valóságos zarándokhellyé lett.
Esztendőről esztendőre több százan mennek el az augusztus 26-án tartott ünnepségre, ökumenikus istentiszteletre, vagy csak azért, hogy megpihenjenek az Úz partján. Sokan sátrat vernek, napokon át kirándulnak és emlékeznek.
A román emlékmű:
A 19. században még nem léteztek hősi temetők. Mondhatni, hogy jeltelen gödrökbe dobálták a halottakat, esetleg a királyoknak, hercegeknek vagy a hadvezéreknek emeltek emlékművet, akik még csak el sem estek az ütközetekben.
Az első világháború volt az a Nagy Háború, amikor akkora volt a veszteség, hogy a tragédia felett érzett fájdalomból és kegyeletből minden elesett katona emlékére sírkövet állítottak. Innen ered az ismeretlen katona kultusza is, hiszen sok katona holtteste a felismerhetetlenségig eltorzult a harcokban, és nem lehetett megállapítani személyazonosságát.
Az akkori európai idősebb generációk azzal szembesültek, hogy gyermekeik hamarabb haltak és tömegével. Ez egy olyan tragédia volt, ami kollektív gyászt eredményezett a nemzeti közösségekben. Idő és keret kellett ennek a feldolgozásához.
Így váltak rendszeressé a hősi temetőkben és a hősi emlékművek előtt megszervezett nagyszabású megemlékezések. Ezek az 1920-as évek óta egy állampolgári nevelés részei voltak, ami meghatározta a nemzet hősi halottaira és áldozatiságukra való emlékezés mikéntjét és rítusait is.
Ráadásul az erdélyi magyarság esetén a magyar államiság elvesztésének a tudata is rárakódott minderre.
Az elmúlt 100 évben számtalan erdélyi magyar hősi temető pusztult el, vált az enyészetté (pl. a Gyilkos-tó környékén lévő, un. dancurási osztrák-magyar hősi temetőt 1987-ben kotrógépekkel dózerolták le a Ceausescu féle hatóságok).
Az úzvölgy-telepi temető az egyetlen, nagyrészt rehabilitált monumentális első világháborús temető ma Székelyföldön, mely pótolni volt hivatott ezt a hiányt.
Többek között ezért is vannak minden év augusztus 26 táján nagyszabású megemlékezések itt. Tehát ma a Székelyföldön a temető kiemelt fontossággal bír.
Egy létező hősi temetőbe létrehozni egy másik előjelű hősi temetőt úgy, hogy a régi sírhantok keresztjeinek visszaállítása helyett ott sosem nyugodott katonáknak állítanak emléket, kegyeletsértésként értelmezhető.
Védtük amíg lehetett - Úz völgye
